24. fejezet

Szép estét minden egyes drága olvasómnak!
Nos, a behízelgő köszöntés után szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, amiért ilyen szinten lassú vagyok a részek megírását illetően. Na meg a kommentek megválaszolásában. Visszamenőleg is szeretnék bocsánatot kérni a bunkóságomért, nem szándékos, tényleg! Itt és most leszögezném, hogy imádom az olvasóimat és az összes kedves/biztató megjegyzést, valamint a díjakat, amiket kapok! Az utóbbiakat szintén a lustaság miatt nem teszem ki, meg azért is, mert már nincs mit írnom magamról, ráadásul mindig ugyanazoknak a bloggerináknak küldeném tovább.
Más: két héten belül (direkt jelöltem ki ilyen tág időintervallumot) felkerül az epilógus is, amivel végleg lezárul Olivér és Bella története. Erről egyelőre nem mondok többet, lesz időm lelkizni az epilógushoz fűzött monológomban, valamint a búcsúbeszédemben, szóval további kellemes estét és jó olvasást!
Big hug,
Aura

Amnesia

- egy héttel később -

A közös dolgaink hatalmas puffanással landoltak a kartondobozban, ahogy lesöpörtem őket az éjjeliszekrényről. Az arcomat nem áztatták könnyek és még csak egy sírós playlistet se tettem be. Vége van és én ezt elfogadtam. Talán soha nem is voltam igazán szerelmes a szőke srácba, csupán vonzódtam hozzá. Hisz évekig lógtunk együtt, jól nézett ki, na meg idősebb és kedvesebb volt a kortársaimnál.
Mikor a dobozom megtelt a közös képeinkkel, a gardrób felé vettem az irányt. A felső polcon találtam helyet a rég elfeledett, nem használt tárgyak között. Pont jó helyen lesz ott. Egyetlenegy képen esett meg a szívem, amin gyerekként homokozunk. Ő nyolc éves volt, én pedig három. A nagy korkülönbség miatt egyedül a játszótéren találtuk meg a közös hangot, de ott nagyon. Képesek voltunk órákon át elmélyülten játszani és valahányszor anya hazafelé hurcolt, mindketten eget verő hisztibe kezdünk. Legjobb barátok voltunk.
Nem tudtam, hová tűnt az az erő, ami összekötött minket. Az az érzés, ami összekötött minket és folyton egymáshoz taszigálta kettőnket. Ahogy a szobámban kuporogtam, egyszerűen már nem éreztem az az összhangot kettőnk között. A kötelék elnémult, már semmi sem húzott felé.
Sóhajtva fésültem ki a hajam az arcomból, ujjam a telefonom címjegyzékét lapozta át, úgy huszadszorra. Megnyugtatott a csend, ugyanakkor kényelmetlenül éreztem magam egyedül. Apa a szokásos maratoni munkaidejének egyikét töltötte az irodában, de vele amúgy sem lehetett fiúügyekről beszélni. Bár, jelen pillanatban az is megnyugtatólag hatott volna, ha a nappaliban begubózva nézünk valami fekete-fehér filmet apu gyűjteményéből.
Magamhoz szorítottam a párnám, majd azt az embert tárcsáztam, akire jelen pillanatban a legnagyobb szükségem volt.
- Halló? - szólt bele, a háttérzajtól alig lehetett őt hallani.
- Szia anya - mondtam tétován, amire nem érkezett válasz. A telefont eltartva magamtól megbizonyosodtam, hogy nem tette-e le, de mivel még mindig vonalban volt, feszülten vártam, hogy mondjon valamit.
- Mért hívsz? Történt valami apáddal? - kérdezte végül, hangja szinte érzelemmentes volt. Ez fájt.
- Nem. Csak beszélgetni akartam - feleltem gombóccal a torkomban.
- Apád nem elég jó beszélgetőpartner? - hangjában némi gúnyt véltem felfedezni.
- Anya, kérlek! - nyögtem, szemeimet csípték a könnyek - Azért téged hívtalak, mert régen minden meg tudtunk beszélni. Bocs, hogy azt hittem, érdekel, mi van velem.
- Sajnálom - mondta őszintén - Miről van szó?
- Át tudnál jönni? - kérdeztem.
- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e - bizonytalankodott.
- Apa nincs itthon.
- Fél óra és ott vagyok! - tette le, én pedig ismét kettesben maradok a gondolataimmal egy időre.
Az első csöngetésre kinyitottam az ajtót, majd anya nyakába ugorva végre elsírtam magam. Anya a hajamat simogatva botladozott be a nappaliba és percekig csendben tűrte, hogy eláztassam a pulcsiját.
- Mi történt? - kérdezte, mikor alábbhagyott a zokogásom.
- Olivérrel szakítottunk. Azaz én szakítottam vele - szipogtam.
- Miért, hisz olyan édesek voltatok együtt! - simított egy szőke tincset a fülem mögé.
- Nem bízott bennem. A múltkor találkoztam egy barátommal, aki történetesen fiú, de nem szóltam róla Olivérnek. Véletlen ő is ugyanoda ment aznap délután, meglátott a fiúval, mire egy komplett jelenetet rendezett a cukrászda közepén. Konkrétan ordítoztunk egymással, aztán azt mondtam, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, és eljöttem - hadartam el sírva, majd még közelebb bújtam anyuhoz.
- És ő azóta nem keresett?
- Nem. Se telefon, se facebook, de még egy rohadt SMS se - ráztam a fejem.
- Akkor nem érdemli meg, hogy ezen rágódj! Te jogosan várod el, hogy bízzon benned, de ha ő erre nem képes, akkor tényleg nincs értelme erőltetni.
Tudtam, hogy igaza van, de mégis fájt hallani. Nincs értelme erőltetni. Talán egyáltalán nem is kellett volna összejönnünk. Ezzel a pár hétnyi párkapcsolatnak csúfolt izével tönkretettünk több évnyi barátságot.
- Szerinted lehetünk még ezután is barátok? - néztem rá a könnyeimet törölgetve.
- Ez csak rajtatok múlik!

A súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve álltam a lakás előtt, öklömet csak pár centi választotta el az ajtótól. Kész vicc, hogy a lány, aki egy országos tehetségkutatóban táncol, nem mer bekopogni egy rohadt ajtón. Gyerünk már, te hülye!
Három határozott koppanás, majd visszafojtott lélegzettel vártam. A túloldalon léptek hallatszottak, pillanatokon belül pedig Bence alakja tűnt fel a küszöbön.
- Bella! - lepődött meg.
- Szia, Benny! Oli itt van? - kérdeztem félszegen.
- Nincs, de csak idő kérdése, mire hazakeveredik. Ha akarod, megvárhatod itt! - ajánlotta, és beljebb tessékelt. A Corvin sétányi lakás lényegében semmit sem változott, egyedül a poszterek száma nőtt meg olyannyira, hogy elfedett minden szabad felületet.
Olivér szobája felé haladva intettem a Benny-hez hasonlóan meglepett Ya Ou-nak és Szikinek, majd beléptem a szőkeség birodalmába. Bent szokatlan rend uralkodott, eltekintve a be vetetlen ágytól, ahová leereszkedtem. A tekintetemet körbejárattam a falakon és noha nem először jártam itt, mégis újra és újra mellbe vágott a felismerés, hogy Olivér már nem ugyanaz a mezei srác, a család közeli barátja. Ő már letett valamit az asztalra, több százan ismerik a nevét, az arcát és a ByTheWay-t. De magát Olivért nem ismerik. A látszat ellenére egyáltalán nem olyan közvetlen és nyitott. Sok időre van szüksége, amíg igazán bízni kezd valakiben, de utána tűzbe tenné a kezét érted. Keserű érzéssel töltött el, hogy talán én már nem tartozom a bizalmasai közé.
És akkor észrevettem egy képet az éjjeliszekrényén. Ugyan azt a képet, amit délelőtt megmentettem a gardróbba való száműzetéstől. Egy magányos könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy kezembe vettem a képet. Ezek vagyunk mi. Az igazi mi. Semmi veszekedés, semmi titok. Csak két gyerek, akik együtt akarnak lenni. Mindig.
- Te meg mit keresel itt? - zökkentett ki Olivér hangja.
- Csak beszélni akartam veled - tettem vissza a képet a helyére, majd végre ráemeltem a tekintetem. Egy laikus azt mondta volna, hogy ugyanúgy néz ki, mint egy héttel ezelőtt, de én észrevettem rajta az apró változásokat; az elmélyült árkok a homlokán, a szomorú, barna szemek, a mosolytalan ajkak. Szinte ugyan azok a tünetek, mint nálam.
- Mit kell még ezen megbeszélni? - vonta föl a szemöldökét fáradtan.
- Ennek nem így kellett volna történnie. Ezek nem mi vagyunk - mutatok magunkra - Emlékszel, milyen közel álltunk egymáshoz? Emlékszel a játszótérre? Banánra, a sárga plüsselefántra, aki egyik héten nálam volt, aztán nálad? A takarósátrakra, amiket a szobádban építettünk? Ezek vagyunk mi. Ezek kötnek össze, Olivér. A mi kapcsolatunk sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkezik, mintsem hogy tönkre lehessen tenni egy tiszavirág-életű románccal! Felejtsük el az egészet és legyünk újra barátok! Kérlek!
- Te tényleg, nem érted. Bells? Nem tudom, nem akarom elfelejteni ezt a pár hetet! Szeretlek, fogd már fel! - szelte át a szobát pár lépéssel, arcomat keményen fogta a két keze között.
- Én is szeretlek, de...
- Nincs de. Szeretlek és kész! - mosolyodott el, majd megcsókolt. A gyomrom bukfencezett, a pillangóim megvadultak, a csukott szemhéjaim mögött pedig csillagok szikráztak. Egyszóval csak a szokásos érzelemkitörés, ami ilyenkor a hatalmába kerít. Talán nem kéne, talán megbánjuk, talán ezután látni sem akarjuk egymást, de kit érdekel, amikor minden tökéletessé válik, csupán egy érintésétől? Mintha a puzzle minden darabja helyre kerülne bennem. Lehet, hogy ez lenne a nagybetűs SZERELEM, amiről mindenki beszél.
Nos, talán nem, de nekem jó helyem van Olivér mellett, amit sosem szándékozom többet elhagyni.